Rólam

Nem tudom mások hogy csinálják… szinte bármiről szívesen írok, kivéve magamat. Mert az maga a rémálom. Mit írjak? Életrajzot? Felsorolhatom az iskoláimat, a városokat, ahol éltem, a munkákat, amiket végeztem, de ebből nem fog megismerni senki. Megtud egy csomó információt, ami igazából semmit sem mond el rólam, arról, hogy ki vagyok, mi vagyok?
Mondjuk, csábító a felsorolás lehetősége, mivel nem kellene annyit gondolkodom. Meg amúgy is…, mások is így csinálják, vagyis nem lógnék ki a sorból. Pedig kilógok…

Már csak azért is kilógok, mert olyan gondolatok vesznek rá az írásra, amik talán kicsit különcök.
Itt van például, hogy nem teszek ki képet magamról. Pedig én is szeretem megnézni néha, akinek a szavait, vagy hangját hallom egy beszélgetés során, vagy olvasom egy cikkben, könyvben. Én azonban jól megvagyok a magam kis remeteségében, ami nem jelenti azt, hogy kerülöm az embereket, csupán szeretek meghúzódni hátul, a homályban és csendesen szemlélni az eseményeket. Nagyokat hallgatni, és nem mindenáron megszólalni.
Számomra az írás nem megélhetési forrás, hanem küldetés, hogy olyan dolgokról írjak, ami fontos, amiben hiszek, amiről azt gondolom, át kellene adni a következő generációnak.
Na, meg talán azért is kilógok egy kicsit, mert nem a kor ízlésének akarok megfelelni, hanem egy sokkal magasabb elvárásnak, egy sokkal nagyobb hatalomnak, mint a pénz, a hírnév, a népszerűség, elismerés. Nem is nevezném magam írónak, inkább csak egy egyszerű tollnak. Az is lehet, csak egy grafit ceruza…, ami Valaki kezében van.

Ezt a “feltételezést” azonban sokszor fennhéjázónak és gőgösnek vélem, ha magamra értelmezem. Az alázatot az egyik legfontosabb és legnagyobb erénynek tartom, épp ezért igyekszem ennek szellemében alkotni. Az írásaimban az “én világomba” léphet be az olvasó, amivel talán nem, vagy csak ritkán találkozik a való életben. Olyan világba, olyan emberek közé, akik talán utópisztikusnak tűnnek, de nem lehetetlennek. Hiszen, emberek vagyunk mindannyian, és ezért valahol legbelül mindannyian ugyanarra vágyunk. Még akkor is, ha a világ épp mást akar elhitetni velünk, vagy ha talán mi magunk sem vagyunk tisztában saját vágyainkkal, vagy csak nem merjük bevallani, vagy ami a legrosszabb: tisztában vagyunk, de nem merjük felvállalni.

Igen, a szentimentalizmus is jellemző rám. Ugyanakkor végtelenül szeretem a humort és nevetést. Mindenen tudok nevetni, és ez sokszor segít át nehéz helyzeteken. Az őszt szeretem a leginkább… a föld-színeket, a zöldet, barnát, rozsdát, kéket… A kedvenc ételem a húsleves. Képes vagyok egy hétig csak húslevesen élni. Nincs jobb egy forró levesnél, zöldséggel, gombával, káposztával, cérnametélttel vagy grízgaluskával. (Azzal a fajtával, ami soha nem puhul meg középen.)
Szeretek olvasni, szeretem a mély és gondolkodtató könyveket, a nehéz olvasmányokat, az igaz és emberi történeteket, akkor is, ha fájnak, ha könnyet csalnak a szemembe. Csodálom a természetet, mint a legtökéletesebb rendszert, mely a szemünk előtt működik, és amit bárhogy kutatunk, mégsem tudunk teljesen kiismerni. Gyönyörködöm a fákban, és a pihegő kis madarakban. Szeretem a szemem végigfuttatni a látóhatár szélén, ahol a föld és az ég összeér. Ez valahol a végtelen szabadság.
Szerencsés vagyok, hogy ezt minden nap láthatom.

Az életem képlete rém egyszerű, talán mások unalmasnak mondanák: egy házasság, egy férj, minden gyerek ugyanattól a férjtől. (A sajátomtól.) A családunkban semmi sem tökéletes: sem a ház, sem a kert, sem a kocsi és mi magunk sem, de mi így együtt vagyunk egy család. A “kisegyház”. Ami hangosan vihog, máskor kiabál, sok szóviccet gyárt, olykor veszekedik, civakodik, kibékül, megbocsát, megölel, hisz, remél, imádkozik, elvisel és feltétel nélkül szeret. Átlagos és különleges.
Átlagos, mert egyáltalán semmilyen “cuki történettel” nem rendelkezik, amivel sztorizgatni lehetne.
Különleges, mert ez volt az életcélom és velük mindent megkaptam, amire vágytam.
És igen, néha összekuszálódnak a “kották”, és ezért kicsit falsul játszik a “zenekar”, de azért ez a mi szimfóniánk és mi nagyon szeretjük. Talán sosem fog tisztán szólni… De az a közös elhatározás és kitartás, hogy csiszolgassuk, próbálkozzunk egy olyan út, ami talán fontosabb, mint maga a tökéletes zene.

Remélem, aki eddig végigolvasott, annak nem csupán száraz tényekkel szolgáltam, hanem úgy megy tovább, hogy lesz valamilyen benyomása rólam. Ha így van, elértem a célom.